2000. december 30.

Csepel története…

… a vasgyár alapításáig

Kubinyi András

A Csepel-sziget földjének nagy része a jégkorszak után a Duna árterülete lett. A csepeli homok alkotó része ma is egyezik a dunai homokéval. Már a geológiai jelenkorban (holocén, kb. 10.000 évvel ezelőtt kezdődött) alakult ki a Csepel-sziget. Leszámítva a mai Csepel területének délkeleti részét, lényegében az egész sziget a Duna jelenkori árteréből alakult. (A folyam medrét mélyítette, és így kiemelkedett az ártéri terasz.)

A sziget kialakulása után rövidesen megjelent az ember is. Termékeny talaján vadállatok találtak megélhetést, ugyanakkor mód nyílt az állatok tenyésztésére is. Így azután az ősember is előszeretettel kereste fel ezt a termékeny szigetet. De nemcsak a könnyű élelemszerzési lehetőségek, hanem talán még inkább a sziget búvóhely jellege segítette elő az ember ideköltözését. A Dunán -különösen az akkori kezdetleges vízi közlekedési viszonyok mellett- csak igen kevés helyen lehetett átkelni, igaz, ott viszonylag könnyen. Például a mai Csepel területén lényegében csak egy helyen lehetett átkelni a túlsó partra: kb. a mai Albertfalva és a kikötő között. Nem véletlen, hogy az őskortól a múlt századig ez volt a leggyakoribb átkelőhelye az egész sziget északi felének. A könnyű átkelési és a jó megélhetési lehetőségek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy már jóval őseink honfoglalása előtt szinte szakadatlan folytonossággal mutatható ki a Csepel-sziget földjén az embernek és munkájának nyoma.

Feltehetően már a kőkorszakban sem volt lakatlan a sziget, azonban először csak a rézeszközök használatáról rézkornak nevezett időszakból tudjuk kimutatni ma még az embert Csepel területén. Körülbelül 4.000 évvel ezelőtt a Dunához közel, a mai Vízművek területén élt egy nép, amelynek életmódjáról csak ásatások nyújtanak képet. Házcsoportjaik földbe ásott agyagból, tapasztott falú házakból állottak. Az ősközösségi társadalmi formában élő nép tagjai között már ügyes iparosok is voltak, akik szép fazekasárut készítettek.

A rézkor végén, kb. 3.800-3.700 évvel ezelőtt újabb nép váltja fel az itt élőket, amelyet jellegzetes edényeikről “harang alakú edények” népének nevezünk. Ők is még ősközösségi társadalmi rendszerben élő, főleg vadászattal foglalkozó emberek voltak, akik immár bronzöntéshez is értettek. Az időszámítás előtti második évezred közepén már ki is tudjuk mutatni az itt élő fémműveseket, egyiknek hamvasztásos sírja a Vízművek területén került elő.

A vasművességet viszont az időszámításunk előtti évszázadokban ide vándorolt kelták, akiknek már népnevüket is ismerjük, honosították meg. Ez a nép már kezdetleges formában ismerte a rabszolgatartást is, földműveléssel foglalkozott, és több kialakult iparággal -pl. fazekasokkal, kovácsokkal és ácsokkal- rendelkezett. A kelták központja a mai Budapest területén a Gellérthegyen kiásott városka volt. Az itt élő törzsnek a nevét is ismerjük: eraviszkusznak hívták őket.

Vatyai kultúra

Az időszámításunk kezdete körüli időben délnyugat felől egy hódító, agresszív nagyhatalom küldte el katonáit erre a területre. A legfejlettebb rabszolgatartó állam, a hatalmas Római Birodalom légiói megszállták a Duna jobb partját, és uralmuk biztosítására nem egy helyen a bal parton is erődöket létesítettek. A mai Albertfalva területén egy lovaszászlóalj számára építettek tábort. A táborban élő lovas határőrök nyilván nemegyszer úsztattak át a folyón a szigetre is, ahol a IV. század folyamán már szintén római erőd állott, a mai Vasműtől valamivel délre, a sziget nyugati partján.

Az V. század folyamán a népvándorlás viharai a Római Birodalmat arra kényszerítették, hogy feladja a mai Dunántúl területét. Örökükbe a legkülönfélébb népek: húnok, gepidák, longobárdok, avarok, szlávok, frankok, majd magyarok léptek. Az Ázsia belsejéből indult lovasnomád avarok nyomát a szigeten, sőt magán Csepelen is megtaláljuk. Avar sírokat találtak pl. a mai Szabadkikötő helyén is.

Bennünket azonban nem annyira ezek a régen itt élt és ma már többnyire csak a szakemberek által ismert népek érdekelnek, hanem saját őseink, a magyarok. A honfoglaló magyarságnál az osztályviszonyok kialakulása éppen csak hogy megkezdődött. Úgynevezett katonai demokráciában éltek: a megélhetést jelentő állatállomány a nemzetség közös birtoka volt. A nemzetség élén eredetileg választott, később öröklődő nemzetségfő állott; maga a nemzetség nagycsaládokra oszlott. A nemzetség vezetőjükkel közösen vonult hadba, ez azonban lassan hozzájárult a katonai demokrácia felbomlásához. A hadizsákmányban, elsősorban rabszolgákban, csak a hadban részt vevők részesültek, és ez vagyoni egyenlőtlenség forrása lett. Egyes szerencsés vezetők köré lassan -akár idegen nemzetségből is- katonai kíséret verődött össze, ami ezeknek a vezetőknek a tekintélyét emelte. Míg nyaranta a nemzetség nagy területen legeltetve vonult, télen téli szállást vertek. A mozgó nyári szállások mellett a téli szállás lassan állandó lett, környékén rabszolgákkal földet műveltettek. Mivel a rabszolgák magántulajdonban voltak, a földművelés terjedése tovább növelte a gazdasági egyenlőtlenséget.

Amikor a magyarság mai hazánkba ért, az osztályviszonyok kialakulása már előrehaladt. A földművelés már viszonylag jelentős szerepet játszott, ipari tekintetben különösen jelentős volt a kovácsmesterség és az ötvösség magas színvonala. Az osztályviszonyok alakulása szükségessé tette az államalapítást, az elnyomott osztályok féken tartása végett. Az eredetileg pogány magyarságot az államalapítással egy időben térítette át I. István király 1000 körül a keresztény vallásra. A kereszténység az államalapítás ideológiai alátámasztását szolgálta.

Csepelt közvetlenül a honfoglalás után, még az államalapítás előtt megszállták a magyarok. Ezt ásatási leletek is igazolják, de írásos bizonyítékaink is vannak. Szinte közvetlenül a VIII-IX. század fordulóján bekövetkezett honfoglalás után Árpád vezér megszállt a Csepel-szigeten, ahogy ezt egy, a XII. század végén élt, ismeretlen nevű krónikaíró (akit ezért Anonymusnak, névtelennek nevezünk) megírta. Sőt, szerinte ez a sziget volt -legalábbis egy ideig- a magyar törzsszövetség élén álló fejedelem székhelye. Ma már persze ennek a történetnek az igazságát nem tudjuk igazolni, hiszen Anonymus maga is háromszáz évvel az események után élt. Annyit azonban elismerhetünk, hogy mivel a sziget a későbbi királyok -Árpád leszármazottainak- birtokában volt, időnként megszálltak itt. Anonymus elbeszélése ezért különösen a későbbi, XI-XII. század történetére érdekes. Lássuk ezek után Anonymus leírását:

“Ezek után Árpád vezér kiindult azokról a részekről, ahol most Bodrog vára áll, és a Duna mellett egészen a Nagy Szigetig haladt. És tábort vertek a sziget mellett, Árpád vezér pedig nemeseivel a szigetre lépett, megtekintvén ennek a helynek termékenységét és bőségét, melyet a Duna vize erődít, kimondhatatlanul megszerették, és elhatározták, hogy ez a sziget a fejedelemé legyen, és minden nemes személynek legyen itt udvara és faluja. Árpád vezér rögtön mesterembereket hozatott, megparancsolta nekik, hogy kitűnő fejedelemi házakat építsenek, a hosszú időtől kifáradt lovakat a szigetre bocsátotta, és legeltetni rendelte. Lovászai mesterének pedig egy bizonyos kunt, egy igen bölcs Sepel nevű férfit nevezett ki. Mivel ez a Sepel nevű lovászmester itt tartózkodott, ezt a szigetet a mai napig Sepelnek hívják. Árpád vezér és nemesei pedig itt maradtak szolgáikkal és szolgálóikkal együtt békésen és hatalmasan áprilistól októberig, majd itt hagyva feleségeiket, közösen úgy határoztak, hogy a szigetről kilépve átkelnek a Dunán és Pannonia földjét alávetik…”

A névtelen krónikás történetének persze elsősorban -miként említettük- saját korára van forrásértéke: ezek szerint az uralkodó udvarának kedvelt nyári tartózkodóhelye, ahol gyakran hagyja feleségét országjárása idején, itt és környékén az előkelő családoknak is vannak birtokaik, végül pedig a sziget az uralkodói ménes szálláshelye is. Mindezt más adatokkal is tudjuk igazolni. A sziget a török hódítás koráig (1541) a mindenkori uralkodó birtoka, aki azt többnyire -akár Árpád, Anonymus szerint- feleségének adja. Az is igazolható, ha nem is a Csepel-szigeten, de környékén, hogy a legtöbb feudális nagyúri nemzetségnek volt itt valami birtoka. (Ez érthető is, hiszen ha valami ügyben a király környezetében tartózkodtak, közel volt saját birtokuk.) Ugyancsak vannak adataink Csepel lótenyésztésére. Nyilván nem véletlenül tartózkodtak gyakran Árpád-házi királyaink a szigeti “lovak révjénél” (Lórév), ménesük lovait itt lehetett legkönnyebben átúsztatni a folyón.

Említettük, hogy ha a sziget környékén vannak is adatok a feudális nemzetségek birtokaira, Csepelen a XII. század végéig csak a király birtokolt. A XIII. század elejétől kezdve azonban az uralkodók egyre több földet adományoznak Csepel-szigeten. Már talán a XII. század végén került, nyilván lakatlan földként -a később nevéről elnevezett Becse-, a Becse-Gergely nemzetség ősének birtokába. A XIII. században azután elsősorban egyházi testületek kapnak itt birtokokat. IV. Béla például leánya, Margit számára, a Nyulak szigetén (a mai Margitsziget) alapított apácakolostort, s ez egyéb birtokok között Tököl úrnője is lett. A mai Háros-szigeten 1264-1271 között alapított csuti premontrei kolostor szintén szerzett itt birtokokat. A királyi család egy nőági rokona, Mojs nádor özvegye 1283-ban a ma már eltűnt Bagomér és Cseptelek (a mai Szigetcsép) birtokát kapta a Csepel-szigeten, amit nem sokkal később egy budavári apácaközösségnek adott át. Birtokos volt a szigeten a budavári rektor (a budai vár és város királyi elöljárója) és mások.

A XIV. századtól kezdvé azonban a királyok sorra igyekeznek visszaszerezni az eladományozott csepeli birtokokat, hol cserével, hol másként. Például I. Lajos király Becsét 1347-ben Bars és Hont megyei birtokokért elcseréli Becsei Imre fiaival. Így azután a török hódítás pillanatában -csekély csuti és budai apáca-birtokok kivételével- lényegében az egész sziget az uralkodó birtokában volt. A sziget egységes uradalom volt, és mint királyi terület, nem tartozott egy megyéhez sem. Igaz, a Csepel-szigeti birtokigazgatás élén -akár a vármegyéknél- egy ispánnak nevezett királyi (ha királynéi kézben volt a sziget, akkor királynéi) tisztviselő: a nagyszigeti vagy Csepel-szigeti ispán állott, aki közigazgatási szempontból is elöljárója volt a gondjaira bízott területnek, mégsem beszélhetünk Csepel “megyéről”.

Csepel-sziget jelentőségét mutatja, hogy az ispánok között igen hatalmas, nagy befolyású feudális urakat találunk, mint pl. I. Lajos király hadvezérét, Himfi Benedeket, Zsigmond király volt kincstartóját (azaz a pénzügyek irányítóját), Széchy Frankot, vagy a XV. század közepén a dúsgazdag budai kereskedőt és volt városi főbírót, Farkas Lászlót.

A Csepel-szigeti ispánság a XV. század második felétől -ha éppen nem a királyné birtokában volt- a budai vár udvarbírói hivatala, azaz a királyi uradalmak főjószág-kormányzói hivatala alá tartozott. Ez érthető is volt, hiszen a szigetet az uralkodók annyira személyes szórakozás aik számára tartották fenn, hogy irányítását -felső fokon- budai várukkal, állandó lakóhelyükkel közös szervre bízták. De hát mik voltak ezek az uralkodói szórakozások? Elsősorban a vadászat. A szigetet borító erdőségek abban az időben rengeteg vadnak nyújtottak oltalmat, így a király és kíséretének rivalgása gyakran verte fel vadászat alkalmával az erdők csendjét. Ezért nem véletlen, hogy a legtöbb -1514 előtt élt- uralkodónkról ki tudjuk mutatni, hogy megfordult a Csepel-szigeten, V. István király pedig itt halt meg 1272-ben.

De vajon kik éltek itt ezen a szigeten? A királyi ménes, vadászatok milyen hatást gyakoroltak a csepeli nép életére ebben a korszakban? A sziget lakossága természetesen zömében a királynak vagy feleségének valamilyen szolgálatokat végző emberekből tevődött ki. Például a XIII. század második felében királyi erdőőrökről hallunk. Eredetileg -a ménes és a vadászat miatt- csak igen csekéiy lakossága lehetett a szigetnek. A Csepel-sziget helynévanyagában ugyanis sok olyan nevet találunk, amelyek csak a XII. század végétől a XIV. század elejéig terjedő időszakban keletkezhettek. (Szentnevek, telek, ülése, háza stb.) De az ebben az időben keletkezett új települések sem lehettek eredetileg sűrűn lakottak. Például a mai Szigetcsép, a középkori Cseptelek -mint ahogy neve is mutatja- eredetileg magános település volt. Hogy mi tartozott egy-egy faluhoz ebben az időszakban, azt jól mutatja a már említett birtokcsere I. Lajos király és a Becsei család között. Utóbbiak átadják a királynak a nagyszigeti Becse és a Fejér megyei Pereg birtokokat, mindkettőhöz templom is tartozik. Ezen kívül Becséhez tartozik 6 malom a Dunán, 6 rabszolganő, 73 nagymarha és 150 disznó. Mindkét birtokot az uralkodó a Csepel-szigeti majorsághoz kapcsolja. Ez az adat is mutatja, hogy a szigeten ebben az időben még nem minden település alakult faluvá, és az állattenyésztés jelentősége még túlnyomó. Ugyanakkor a sziget más részén már egészen más jellegű adatok kezdenek mutatkozni, ami azt igazolja, hogy a földművelés és ezzel együtt a népesség fejlődése egyre nagyobb jelentőségre tesz szert.

Egyre több adat vonatkozik arra, hogy a szomszéd települések lakói szántóföldeket foglalnak egymástól, így pl. 1342-ben a szentmiklósiak a tököliektől. Ez már azt mutatja, hogy a szigeten földszűke kezdett jelentkezni. Nyilván a szántógazdaság -párhuzamosan az árutermelés XIV. századi fejlődésével- nagyobb jelentőségűvé vált, és megnőtt a lakosság száma is. Másrészt viszont a földesurak (király, egyházak és még ekkor Becseiék) legelői és erdői akadályozták a szántó gazdaság uralkodóvá válását.

A sziget homokos földje alkalmas volt a bortermelésre is, és így elég hamar találunk már szőlőművelésre vonatkozó adatokat. A legelső adat éppen magára Csepelre vonatkozik. A dömösi prépostság 1138-as alapítólevelében ugyanis említenek egy Cepel nevű települést, amely feltehetően a szigeti Csepellel azonos. A prépostság szőlőművelőket kap itt szőlőikkel együtt adományban az uralkodótól. Amennyiben az adat valóban erre a Csepelre vonatkozik, a dömösi prépostság később elvesztette az itteni szőlőket. De nem ez az egyetlen adat, amely királyi szőlőkre vonatkozik. Egy 1293-ból származó Csepel-szigeti határjárás szerint ugyanis említenek királyi szőlőket.

Míg a XIV. század közepéig kb. a sziget lakossága zömében -mint láttuk- a földesúrnak valami meghatározott szolgálattal (erdőőrzés, szőlőművelés stb.) tartozó és jogilag nem teljesen szabad személyekből állott, addig ettől kezdve -amikor az ország többi részén szintén kialakult az egységes jobbágyság- a lakosság zöme jobbágyokból állott. A jobbágy ebben az időben -legalábbis elvben- személyileg szabad volt, amennyiben tartozásait a földesúrnak megfizette, szabadon költözhetett, csak a föld használata fejében volt köteles urának bizonyos termény-, pénz- és munkajáradékot adni.

A lakosság zömét kitevő jobbágyságon kívül azonban -ha viszonylag kisebb számban is- a feudális uralkodó osztály tagjai is éltek a szigeten. Itt nem földbirtokosokra (ilyenek a XV. század óta -mint láttuk- a királyon kívül nem éltek itt) vagy a Csepel-sziget ispánjaira gondolunk, hanem kisnemesekre. Ezek jogilag az uralkodó

osztály teljes jogú tagjai voltak, gazdaságilag azonban csak igen kevéssé különböztek a jobbágyságtól. Ilyen kisnemesek éltek pl. Tökölön és Újfalun, sőt Csepelen is, jobbágyokkal vegyesen. Hogyan kerültek ide ezek, a feudális ranglétra legalsó fokán álló személyek. Részben az egykori királyi szolganépek tiszteiből származhattak, akik akkor, amikor a felügyeletük alá tartozó népek jobbággyá lettek, a nemesi szabadságot nyerték el, részben azonban az uralkodó által valami szolgálat vagy pénzfizetés fejében megnemesített jobbágyok lehettek. Azok a nagyszigeti nemesek, akik 1335-ben a margitszigeti apácák tököli földjeit használták, nyilván az előbbi kategóriából származtak.

Az itt élő jobbágyok helyzete azonban szintén kedvezőbb volt az átlag magyarországi jobbágyénál. Mindig több szabadságot élveztek a királyi jobbágyok más földesurak jobbágyainál. A király általában véve kevésbé zsákmányolta ki a parasztjait, mint az átlag birtokos. Gyakran adott nekik állami adómentességet, vagy felmentette őket a vámfizetés alól, és megelégedett a szokásos földesúri jövedelemmel. Persze nem gondolhatunk valami “emberbaráti” tevékenységre, ezeknek a mentességeknek nagyon is komoly gazdasági okai voltak, amit a kortársak, és így az országgyűlésekre felsereglett nemes urak is jól láttak. Nem véletlenül követelik meg a törvények a XV. század második felétől, hogyha országos adót szavaztak meg a királynak, hogy az adót a király úr saját és felesége (Mátyás király idején édesanyja, Szilágyi Erzsébet) jobbágyaitól is szedesse be. Említettük ugyanis, hogy a jobbágyság ebben az időben szabad költözési jogot élvezett: nyilvánvalóan gyakran költöztek át jobbágyok más földesurak birtokairól a királyi birtokokra, ahol könnyebb volt a teher, a jobbágyok számának emelkedése viszont emelte a király, mint földesúr jövedelmét.

A Csepel-sziget esetében a királyi földesuraság kedvező hatása még másban is jelentkezett. Említettük, hogy az uralkodó gyakran fordult meg a szigeten. Személyesen ismerte jobbágyai legnagyobb részét, gyakran találkozott velük, és így azok könnyebben járhattak ki maguknak valami kedvezményt. Így kapott pl. a XVI. század elején a király gyermekeinek szigeti szállásadója kedvezményt. Persze más dolgokban viszont az uralkodó gyakori ott-tartózkodása kárt is okozott a jobbágynak, pl. különösen itt, a király vadászó szigetén. Európa-szerte a vadászat ugyanis a feudalizmus korában az urak féltve őrzött kiváltsága volt, a jobbágynak nem volt joga még a vetésében kárt tevő vadat sem elejteni. Gondolhatjuk, hogy hányszor tette tönkre vadállat a csepeli jobbágy vetését, hiszen az egész sziget nagy vadászterület volt.

Mindezek ellenére a sok kiváltság következtében gyarapodtak a sziget falvai, amik azonban annyira összefüggtek a királyi földesurasággal, hogy annak elvesztése a kiváltság elvesztésének veszélyével járt. Így pl. a sziget lakóinak szabadságjogait épp a királyi földesuraságtól való megfosztással kapcsolatban ismerjük meg. A dunántúli Gárdony eredetileg a nagyszigeti (azaz csepeli) ispánsághoz tartozott, azonban később az uralkodó eladományozta. 1457-ben elmondják, hogy akkor, amikor Gárdony még a szigethez tartozott, lakói fel voltak mentve a kamarahaszna nevű állami adó, a harmincadnak nevezett határvám és minden egyéb vám fizetése alól. (Mivel akkor a folyamokon -híd nem létezett- réveken keltek át, a rév használatáért vámot kellett fizetni, de vám járt igen gyakran úthasználat stb. fejében is, vagy a piacokon eladott áruk után.) Elgondolhatjuk ezek után, hogy a szigeti jobbágyok termékeiket kedvező eredményekkel adhatták el, és kereskedelemmel is foglalkozhattak. Ezért nem véletlen, hogy a XVI. század elején a sziget falvainak egy része már mezőváros volt.

Mezővárosnak hívták a széles körű közigazgatási és bíráskodási önkormányzattal rendelkező helységeket. Elsősorban a fejlettebb gazdasági helyzetű falvak tudták ezt a kiváltságot elérni, igen gyakran külön pénzáldozat árán. Gazdasági alapja mezővárosok létrejöttének az árutermelés fejlődése, szabad földhasználat és szabad kereskedelem. Mindez megvolt a Csepel-szigeten is. Az árutermelés fejlettségét mutatja, hogy még falvakban is -mint pl. (Sziget)Szentmiklós- 1430-ban kovácsokat, molnárokat, kertészeket írnak össze egy hatalmaskodási per kapcsán. Sokkal fontosabb szerepet játszottak azonban Szentmiklósnál a mezővárosok. Náluk a jobbágyok választott képviselői intézkedtek olyan dolgokban is, amelyekben másutt a földesúri tisztviselők. (Megjegyezzük azonban, hogy a választást a földesúr, vagy megbízottja hagyta mindig jóvá, és így a választott mezővárosi tanács a földesúr bizalmasaiból került ki.)

A sziget mezővárosai a közel fekvő Buda és Pest piacain kedvező áron adhatták el termékeiket, a Duna mentén pedig hajón szállíthatták akár délre, akár északra. Különösen a sziget déli végén fekvő Szentábrahámtelke lett jelentős mezőváros, olyannyira, hogy gazdaságilag már a valódi város mivoltát is megközelítette. Pedig ez a mezőváros egy elpusztult XIII. századi település helyén, a romos Szt. Ábrahám-templom körül csak 1440-ben keletkezett. Ekkor történt, hogy a törökök elpusztították a déli határszélen fekvő Kevi mezővárosát. I. Ulászló király az elmenekült kevi szerb (“rác”) lakosságnak adta a Csepel-szigeti Ábrahám-templom környékét és kiterjesztette az új településre a régi Kevi városi kiváltságait. Kis-Kevi -vagy ahogy később egyre gyakrabban nevezték, Rác-Kevi- lassan túlszárnyalta jelentőségében a régi Kevit, szorgalmas szerb kereskedői megfordultak az ország minden jelentős vásárán, eljutottak Nagyváradra, vagy akár Kolozsvárra is. A nagyváradi káptalan (a püspök melletti – egyházkormányzó testület) ellen 1476 és 1478 között pl. együtt pereskedett Ráckeve városa Budával, Pesttel és az ország legjelentősebb városaival. A város ipara is egyre jelentősebb lett: 1536-ban pl. a városi tanács tagjai között ötvöst is találunk, az ötvösmesterség pedig egyáltalán nem falusi mesterség. Lassan már a Csepel-szigetet is kezdték Kevi után Kevi- vagy a török időben Kovin-szigetnek nevezni.

A sziget legrészletesebb leírását a XVI. század közepén élt Oláh Miklós adta meg. Oláh II. Lajos király titkára volt, később özvegye szolgálatába állott, majd a század második felében esztergomi érsek lett. Mint egykori királyi és királynéi tisztviselő pontos értesülései voltak a szigetről. Oláh “Hungaria” (Magyarország) című munkájában ismerteti a szigetet: “Egy másik szigetnek, amely kevéssel Buda alatt kezdődik, Csepel a neve. Királynéi birtok, található itt egy (királynéi) udvarház, több mezőváros, mégpedig Csepel, Tököl, Szentmárton és a rácok lakta Kevi, továbbá falvak. Igen gazdag fácánokban, foglyokban, rigókban, fürjekben és sok más madárban. Bőségesen található szarvas, dámvad, vadkan és nyúl. Vannak ezenkívül erdei, ligetei, szőlői és rétjei. Gabonájáról, továbbá más, a halandók számára annyira fontos főzelékjéről olyan híres, hogy azt lehet mondani, semmi sem hiányzik itt, ami akár az élelmezéshez, akár a kényelemhez szükséges. Ez a sziget II. Lajos királynak és Mária királynénak vadászataival, madarászataival és más, lelket felüdítő dolgaival nagy és kellemes üdülést nyújtott, amikor más, súlyos ügyektől felszabadulva ide tértek.”

A Csepel-sziget üdülőhely jellegét nemcsak a királyi titkár Oláh Miklós, hanem az uralkodó maga is elismerte. Az említett II. Lajos király (1516-1526) édesapjától, II. Ulászló királytól maradt fenn a következő levélrészlet: “Igen gyakran szoktunk erre a szigetre, vadászat, vigasztalás és felüdülés céljából fenséges gyermekeinkkel kirándulni.”

Mindeddig lényegében csak a Csepel-szigetről beszéltünk: sajnos, névadó helységünkre, Csepelre a török előtti időszakból alig találunk adatokat. Bár lakott voltát a régészeti leletek a honfoglalás óta igazolják, jelentősége földrajzi fekvéséből (a sziget legészakibb, Budához legközelebb fekvő helysége) is világosan látszik, noha már a XII. század elejéről származó adat bizonyítja szőlőtermelését, mégis alig tudunk róla valamit. Oláh Miklós leírásából tudjuk, hogy egyike volt a sziget mezővárosainak. Nem ott épült fel a középkori Csepel, ahol a mai falu, hanem attól északnyugatra, kb. a mai Szabadkikötő helyén. Láttuk, hogy itt már az avar korban is volt település, úgy látszik tehát, hogy honfoglaló őseink azok nyomdokaiba léptek. Ez az elhelyezése a falunak nagyon nagy jelentőségű volt a helység fejlődése szempontjából. Mivel itt kényelmes átkelési lehetőség volt a Dunán, érthető, hogy a vadászni vagy pihenni vágyó király, vagy felesége rendszerint itt kelt át Budáról jövet a szigetre, ahol maguknak kastélyt is építettek. Beatrix, Mátyás király felesége nyaralópalotájának romjait még a múlt század elején is mutogatták, a Szabadkikötő építésével azonban teljesen eltűnt.

Az a néhány feljegyzés, amely Csepel helységét 1526 előtt említi, elsősorban az itt élő kisnemesi családok, vagy az uralkodótól kiváltságban részesült néhány nem nemes ingatlan eladásaira vonatkozik. 1517-ben pl. nemes csepeli Szakácsi Imre adja el itteni házát sógorának, nemes szőlősi Kincse Gergelynek 50 aranyforintért. Szakácsi házával szintén nemesek házai szomszédosak: keletről Rusa Jánosé, míg nyugatról Görcse Mártoné. A következő évben nemes Csepely Bálint özvegye és fia Barbél Bálint budai polgárnak adták el csepeli házukat 60 aranyforintért. A szomszéd háztulajdonosok megintcsak nemesek: északról néhai Nagy András, délről Nemegyi Gergely és Benedek. 1519-ben viszont egy nem nemes, Süveg Antal csepeli háza eladásáról hallunk. Süveg nyilván a királyné szolgája lehetett régen, mert házát még Anna királyné (meghalt 1506-ban) mentette fel minden adó alól. A házat nem nemes, a szentmiklósi Csik Pál veszi meg 43 aranyforintért. A szomszédos háztulajdonosok közül az északi, csepeli Halász Ferenc nemes, azonban a déli, Tamássy János jobbágy volt. Az adásvételi szerződésekből következtethetünk a csepeli házak (és a hozzá tartozó telkek) értékéről: hiszen ekkor 3 aranyforintért egy ökröt lehetett venni. A főváros közelsége, Csepel virágzó gazdasági élete emelte az ingatlanok értékét. (Arról sem feledkezhetünk azonban meg, hogy mindhárom ház vagy nemesi, vagy kiváltságolt ház lévén, adómentességet élvezett.) A község települési képére is következtethetünk azonban: legalább egy keresztutca lehetett Csepelen, hiszen hol észak-déli, hol kelet-nyugati szomszédokat említenek. Ezek az adatok az uralkodó osztály legalsó, illetve a jobbágyság legfelsőbb rétegére vonatkoztak, viszont Csepel lakosságának többsége nyilván nem belőlük került ki.

Még a török hódítás előtt a magyar jobbágyság életében kedvezőtlen események következtek be. A földesúri nyomás fokozódott, egyre több helyen kezdték növelni a jobbágyra különösen súlyos munkajáradékot (robot: ingyen munka a földesúr számára). A mezővárosok helyzete szintén rosszabbodott. A feudális uralkodó osztálynak szálka volt a szemében ez a viszonylag nagy szabadsággal rendelkező mezővárosi parasztpolgárság, és igyekezett jogaikat megnyirbálni. A XVI. század első évtizedében nem is messze a Csepel-szigettől, Cegléden a mezővárosi jobbágyság már fegyveresen állt szemben a földesúr, jelen esetben az óbudai apácakolostor tisztviselőivel, és megölték az apácák tiszttartóját. Ilyen előzmények után robbant ki 1514-ben a Dózsa György vezette parasztfelkelés. A Pest megyei jobbágyság, különösen a mezővárosok lakossága csatlakozott a felkelőkhöz, Dózsa híres beszédét is itt, Cegléden mondotta el. Szemben a Csepel-sziget északi részével, Gubacsnál (a mai Pesterzsébet) állott Dózsa kereszteseinek egy jelentős serege, Száleresi Ambrus pesti polgár parancsnoksága alatt. Feltehető, hogy a seregben Csepel-szigeti, és talán épp csepeli mezővárosi jobbágyok is voltak, bár ezt semmi adat nem támasztja alá. Az is lehet, hogy a szigeti jobbágyok -bár rokonszenveztek a keresztesekkel-, mint királyi jobbágyok, akik a többinél könnyebb terheket viseltek, nem csatlakoztak. Száleresi csapatait az uralkodó osztály részéről Bornemissza János budai várnagy támadta meg. Alvezére, a mohácsi csata későbbi szerencsétlen fővezére, Tomori Pál volt. Száleresi és a keresztesek egy része, nyilván a városi polgárok és egyéb gazdagabb egyének, árulást követtek el: kiegyeztek az urakkal. De a sereg -bár vezére elhagyta- nagy része hősiesen küzdött, mégis a jobban felfegyverzett és harcedzett úri sereg győzött.

Bornemissza borzalmas megtorlással élt: 16 vezetőt végeztek ki nagy kínzásokkal, a többit megcsonkítva küldték haza. Csak azok menekültek meg, akik a Dunán átúszva, a Csepel-szigetre menekültek. A Dózsa vezetése alatt álló sereg legyőzése után az uralkodó osztály nagy bosszúra szánta el magát. Főideológusuk, a jogász Werbőczy István szerkesztette meg az 1514. évi törvényeket, amelyek a jobbágyság szabad költözését eltörölték, és felállították az örökös jobbágyság fogalmát, és egyben újabb terhekkel sújtották a jobbágyokat. Felhasználták persze mindjárt az alkalmat, hogy a királyi, addig szabadabb jobbágyságot is lesüllyesszék. Az 1514. 23. tc. kötelezi az összes királyi jobbágyot mindazon terhek viselésére, mint amelyet a többi jobbágy visel. És noha a szabad költözést eltörölték, a törvényhozó nemes urak számoltak azzal is, hogy a királyi jobbágyok segítségére mennek a többinek, és “erőszakkal” megszöktetik uraiktól, hogy ez ne történjen meg, szigorú büntetést helyeznek kilátásba. (1514. 29. tc.) Ezek a törvények természetesen a csepeli jobbágyokra éppúgy vonatkoztak, mint a többi királyi jobbágyra. És ha esetleg az uralkodóhoz fűződő -fent említett- szorosabb kapcsolataik a törvények maradéktalan érvényesítése alól adhattak kibúvót, nagyjából valószínűsíthetjük, hogy az ő helyzetük is megromlott.

Ilyen volt Csepel és a Csepel-sziget helyzete 1541-ben, amikor a magyar király helyét a budai pasa foglalta el, és Csepel török kézre került. Ekkor foglalták el Szulejmán török szultán hadai Buda várát, és ettől kezdve az egész környéket a török uralta. Eleinte nem hozott nagy változást a félhold uralma. Bár a lakosság terhei súlyosbodtak, az állandó háborús veszély, a különféle csapatok mozgása is kárt okozott, lényegében egy falu sem pusztult el. Magán Csepelen úgy látszik a törökök ekkor kikötőt tartottak fenn, ugyanis a budai török állampénztár 1560. évi pénztárkönyvében egy csepeli kikötőbeli hajó javítására kifizetett összegre vonatkozó tételt találunk. Az előző évben Tökölön még 20 házat írtak össze, a következő, 1562-es évben pedig még Csepellel együtt 16 falu volt a szigeten. A későbbiekben azonban a pusztulás egyre nagyobb mérvű lett. A törökökön kívül a magyarok is fenntartották jogaikat, és adóztatták a lakosságot, így a török hódoltsági jobbágy kétfelé adózott.

Ez történt Csepel esetében is. 1561-ben Ráckeve és az egész Csepel-sziget officiolatusát (tiszttartóságát) két egri végvárbeli katona, Gémes Ferenc és Vitéz János kapta, akik a sziget jövedelmét az egri vár számára szedték. A csepeli lakosoknak -ha nem akarták, hogy rajtuk üssenek az egri vitézek- fizetniük kellett. Mindezek ellenére a pusztulás a XVI. században még nem volt nagymérvű. Igaz 1588-ban már csak négy falu szerepel a szigeten egy adólajstromban, de -bár Csepel köztük van- Ráckeve hiányzik, noha más adatokból tudjuk, hogy Ráckeve ekkor még virágzó város. Sőt, Ráckevén ekkor kulturális fellendülés volt. A kulturális fellendülést emelte a reformáció terjedése. Papjaik mind külföldi egyetemeket végeztek, iskolájában görögöt is tanítottak, sőt kereskedő polgáraik között is találunk klasszikus műveltségű személyeket. Ráckeve ekkor kezd magyarosodni, egyik papja, a művelt Skaricza Máté, pedig ekkor versben írja meg városa történetét. Idézzük a Csepel-sziget első ismert költőjétől Ráckeve 1440. évi alapításának leírását:

“…Egy hajójuk alá igazodék,

És Csepelnek szigetét, hogy érék,

Kitalálják Ábrahám telekjét,

Megszállották békességes földét

(…)

Király engede köz szabadságnak,

És úgy néznék sok ház fundálásnak.

Az derékon helyeket vevének,

És hamar keó házakat szerzének,

Gazdagsággal mert bővelkedének,

Többen is az után érkezének.

(…)

Mert ez falu Ábrahám teleke,

Várossá lőn és Kis-Kevi neve,

Azután lőn Rácz-Kevi eó híre,

Kit sok egyébb nép is öregbíte.”

Ezek a rövid részletek mutatják, hogyha Skaricza költői tehetsége nem is ért fel nagy kortársáéval, Balassi Bálintéval, a Tinódi típusú krónikás költészetéhez hasonlítható.

A ráckeveiek ebben az időben nagyarányú kereskedelmet folytattak Konstantinápolytól Bécsig. Gazdagságukat mutatja, hogy egy ráckevei bíró bérbe tudta venni a törököktől az egész Csepel-sziget adóját. Ez a gazdasági fellendülés azonban nem tartott sokáig. A XVI. és XVII. század fordulóján, az ún. tizenötéves háború idején, amikor Budát és Pestet többször megostromolták, természetesen a várak környékét, és így a Csepel-szigetet is pusztították. Ráckeve is elpusztult, igaz, nemsokára újra felépült. Ezt a város bíráiról vezetett krónikás feljegyzés “második megszállásnak” nevezi. 1605-ben történt ez az újratelepülés, ettől kezdve van meg Ráckeve bíráinak névsora. Ráckeve jelentősége is csökkent, azonban régi jogaikra gondosan ügyeltek. 1626-ban átíratják régi kiváltságaikat a győri káptalan által, 1646-ban pedig III. Ferdinánd királlyal erősíttetik meg középkori privilégiumaikat. 1628-ban pedig tiltakoznak azellen, hogy a magyar uralkodó a Csepel-szigetet az Esterházy-családnak adományozza.

Ebben az időben -a tizenötéves háború alatt- pusztulhatott el Csepel is, akár Ráckeve, de míg ez utóbbi újjáépült, Csepel több mint száz évig puszta maradt. 1647-ben Ráckevén kívül már csak Szentmiklós, Makád és Becse van meg a sziget falvai közül. Később tovább terjedt a pusztulás: Pest megye, amely akkor a megye területétől messze, magyar kézben levő végvárakból kormányozta a török uralom alatt élő megyét, vizsgálatot tart a megye területén, és a Csepel-szigetről mindössze Makád, Ráckeve és Szigetszentmiklós képviselőit hallgatja ki (1668). Igaz, egy török utazó, Evlija Cselebi, aki 1660-1664 között járt a szigeten, azt állította, hogy hét falut talált a szigeten. Lehet, hogy megmagyarázható ez az ellentmondás. Evlija békés időben fordult meg itt, 1647 óta nem volt itt harc, tehát több romos falu is újjáépülhetett. 1664-ben azonban újabb háború volt, és ha a szigetet ez nem is érintette, a törökök felvonulása következtében 1668-ra újra elpusztulhatott négy falu. Evlija különben az itt élő lakosságot viszonylagos jómódban találta. Kiemeli a nagyarányú szarvasmarha-tenyésztést és a szőlőművelést. Ez a fellendülés sem tartott sokáig. Újabb háborúk kezdődtek, amelyek során 1686-ban végre felszabadult Buda és a sziget újra keresztény kézre került a mohamedán törököktől.

A török elleni felszabadító háború egészen a század végéig húzódott el, és ez alatt az időszak alatt a sziget lakossága rengeteget szenvedett. Hol a török támadástól kellett tartania, hol a Habsburgok német katonasága fosztogatott. Volt olyan év, hogy 800 német katona volt beszállásolva Ráckevére. A sziget lakossága ebben az időben nagyon megfogyatkozott. A régi magyar lakosság nagy része már a török időkben kipusztult, helyükbe a török birodalomból délszlávok költöztek: a katolikus vallásúakat illyrnek, a görögkeletieket rácnak nevezték. Előbbiek elsősorban dalmaták voltak. A század végén magyar lakost már csak (Sziget)Szentmiklóson, Makádon és Ráckevén találunk, míg Tököl, Lórév, Csép és részben Ráckeve lakossága szláv volt.

A többi falu vagy teljesen eltűnt, vagy pedig pusztán romjai állottak. Ez történt Csepellel is. 1690-ben elhagyott helynek, 1695-ben pusztának nevezik. Ebben az időben megváltozott a sziget birtokosa. A régi királyi sziget felett az uralkodó még a török időkben is fenntartotta jogait, azonban a XVII. század elején -mint már említettük- átadta az Esterházy-családnak, az Esterházyak azután 1695-ben Heisler Donát német tábornoknak, ez pedig 1698-ban Savoyai Jenő hercegnek adta el. Savoyai, a nagy törökverő hadvezér, Ráckevén, a viszonylag legsértetlenebbül maradt helységben építtette fel kastélyát. A sziget egységes uradalom lett, amit központja miatt ráckevei uradalomnak neveztek. Az uradalom még többször cserélt gazdát, utoljára a királyi család birtokában volt.

A török háború befejezése után új lehetőség alakult a sziget és elpusztult falvai újjáépítésére. Ezzel mégis néhány évig várni kellett. A Habsburgok ugyanis az ország török iga alóli felszabadítása után hazánkat gyarmatként kezelték, az itt állomásozó idegen katonaság a legdurvább önkényt gyakorolta, és az állami adóprés is a lehető legsúlyosabban nehezedett a jobbágyságra. Az általános elégedetlenség parasztmegmozdulásokban jutott kifejeződésre. A Habsburg-uralom sértette azonban a magyar uralkodó osztály, elsősorban a kis- és középnemesség érdekeit, és így, amikor az ország leghatalmasabb földbirtokosa, II. Rákóczi Ferenc állott az elégedetlenek élére, országos méretben bontakozott ki a Habsburg-ellenes szabadságharc. 1703-tól 1711-ig harcoltak Rákóczi katonái, a kurucok, a németek és párthíveik, a labancok ellen.

Ez a küzdelem kihatott természetesen a Csepel-sziget életére is. A kurucok a budai várat nem tudták elfoglalni, és így -noha Pest egy időre kuruc kézen volt- a szigetet általában a németek bírták. Igaz, 1704-ben pl. egy kuruc csapat átúsztatott a Dunán és elhajtotta Savoyai herceg méneseit és gulyáit. Azt nem tudjuk megállapítani, hogy a szigeti lakosság részt vett-e a küzdelmekben. A jelek inkább arra mutatnak, hogy rokonszenveztek velük. 1708-ban a sziget a kurucok kezére került, és Sőtér Tamás kuruc ezredes csapatai téli szállásául szolgált, de a következő évben már megbüntetik a németek a ráckevei bírót, mert megszöktetett egy kuruc hadnagyot a Dunán át. A harc persze nem használt a sziget népének, hol a labanc, hol a kuruc számára kellett rendkívüli adókat fizetniük.

Az újjáépítés csak a háború befejezése után indult meg. A ráckevei uradalom vezetői nagyon jól tudták, hogy a lakatlan falvak nem hoznak hasznot, és ezért még kedvezmények adására is hajlandók voltak, hogy meginduljon a betelepítés. Csepel újjászületése is ezzel állott kapcsolatban. Az uradalom vezetése 1712-ben szerződést kötött Johann Georg Utzcal és társaival Csepel betelepítésére. A középkori falu helyén, tehát a mai Szabadkikötő-területén a középkori kastély romjai mellett kellett volna felépíteni a falut. Az uraság a betelepülni szándékozóknak adta Csepel területén kívül a Duna jobb parti oldalán, a szigettel szemben, a mai Budafok helyén elterülő ún. promontori szőlőket, és adómentességi, halászati és révtartási jogokat is engedélyezett. Persze ez az adómentesség csak néhány évre szólt. A telepeseket Németországból hívták ide. Minden kedvezmény ellenére egyelőre még sem lett semmi a falu újratelepítéséből.

Végül is öt évvel később, 1717-ben született meg a mai Csepel szerény őse, ugyanott, és a jelek szerint azonos feltételek mellett, mint ahogy azt 1712-ben akarták. Az új telepesek azonban nem voltak mind németek. A sziget lakosságáról készült első, 1720. évi összeírás szerint 19 jobbágycsalád élt ekkor már Csepelen, akik közül 12, tehát a többség, illyr, nyilván a török időkben a szigetre került délszlávok leszármazottja volt, és csak 7 családnál találunk német nevet. Mint említettük, a falu a középkori Csepel helyén épült fel, és így örökölte a budai oldallal való szoros kapcsolatot. Ezt még elősegítette az is, hogy szőlőik Promontoron terültek el, legalábbis részben, és az is, hogy a legkönnyebb átkelési lehetőség ugyancsak a budai Duna-parttal kötötte össze a falut. Közigazgatásilag a falu a pilisi járáshoz tartozott, ami szintén a Duna jobbpartján feküdt. (Ekkorra már eltűnt az 1541-ig egy megyéhez sem tartozó nagyszigeti ispánság.) A XVIII. század közepéig a csepeliek kápolnájába is a budai ferences barátok jártak istentiszteletet tartani.

Ez a kapcsolat, ami 1541 előtt kedvezően hatott a település életére, ebben a korban alig jelentett valamit. Buda már csak elvileg az ország fővárosa, az uralkodó Bécsben él, és így a város erősen agrár jellegű kisvárosnak tekinthető. Az új falu népe viszonylag kedvezőbb helyzetben élt, mint általában a magyar jobbágyság ebben az időben. Mivel a földesúrnak elsődleges érdeke volt a műveletlen, pusztán maradt földek termővé tétele, kedvezményeket adott a jobbágyoknak. 1728-ban a Csepel-szigeten csak a két, török időkben el nem pusztult faluban, (Sziget)Szentmiklóson és Makádon találunk ún. örökös jobbágyokat, azaz olyanokat, akiknek az 1514-es törvények értelmében földesúri terheit semmi sem enyhítette, a többi faluban csupa szabad költözési jogú, szerződéses jobbágy élt. Ezek bármikor otthagyhatták a földesurat, és így az, ha nem akarta elveszteni jobbágyait, bizonyos mértékben mérsékletre kényszerült. Ekkor már újra betelepült Szentmárton, Újfalú és Becse is, mégpedig német parasztokkal.

Csepel lakossága ebben az időben a földesurának összesen 100 Ft adót fizetett pénzben, ezen felül minden egyes jobbágy mérsékelt természetbeni járandóságokra, évi 8 nap robotra, és egy ölfa felvágására volt kötelezve. Az egész község összes földesúri tartozásainak értéke pénzre átszámítva nem volt sok: 214 Ft, 10 dénár. Így nem lehet csodálkozni, hogy a falu hamar fejlődésnek indult. Az adóösszeírásokból világosan kiolvasható ez a fejlődés. Az állatállomány -az alapítás után tizenhárom évvel- 1730-ban 17 ló, 18 ökör és 15 tehén, míg 1771-ben már 64 ló, 62 ökör és 39 tehén volt Csepelen. Nőtt a lakosság száma is. Igaz, ebben az időben csak a családfőket, nem pedig a teljes lakosságot írták össze. 1770-ben már 42 családfő élt a faluban, tehát 1720 óta a lakosság (a családok száma) 221,1%-ra emelkedett. Érdekes, hogy az állatállomány szaporodása különösen az igavonóállatok esetében volt jelentős. Ez arra mutat, amit más adatok is igazolnak, hogy a csepeli lakosság fuvarozással is foglalkozott. Mindezek alapján azt mondhatnánk, hogy a csepeli jobbágyság helyzete kedvezőnek látszik. Szigetszentmiklóshoz, és más örökös jobbágylakta faluval összehasonlítva ez így is igaz, azonban a falu a meglevő kedvező lehetőségeket sem tudta mind -az uradalom miatt- kihasználni.

A falu területe igen alkalmas volt ugyanis a juhtenyésztésre. Már 1541 előtt is vannak adataink a juhtenyésztésre. Ezt a kedvező lehetőséget az uradalom akarta kihasználni, és ezért nagy juhnyájat tartott Csepelen. A juhok gyakran lelegelték a vetést, és ez ellen a parasztok semmit sem tehettek, akárcsak elődeik a török hódítás előtt a vetésbe gázoló vadállatok ellen. És hiába tett kárt az uradalom nyája, a földesúri adót azért meg kellett fizetni! A jobbágyok arra gondoltak, hogy maguk is felcsapnak juhtenyésztőknek, és ha nem gabonával, hát állattenyésztéssel keresik majd meg kenyerüket. 1744-ben már 306 juh van a csepeli parasztok birtokában. Ekkor közbelépett az uradalom, amely legelőjét féltette a parasztok nyájától, és megtiltotta számukra a juhtenyésztést. 1752-ben már egy birka sincs a csepeliek birtokában.

Csepelt a községi bíró, a helyettes bíró és a jegyző igazgatták. A falu elnyerte ugyan azt a jogot, hogy válassza elöljáróit, de a földesúrnak módja volt beavatkozni a választásba, úgyhogy rendesen az uradalomhoz hű nagygazdák lettek a falu vezetői. Minden lényegesebb ügyben azonban nem ők, hanem a földesúri tisztviselők intézkedtek, sőt peres ügyeiket is a földesúr úriszéke előtt kellett a parasztoknak elintézni.

Mivel ekkor Csepelen két nemzetiség élt, arra ügyeltek, hogy ha német bírót választottak, helyettese illyr legyen, és fordítva. Például 1736-ban Nájperger Miklós volt a bíró, helyettese pedig Szorinác Antal, 1771-ben viszont az illyr Gyuratz Simon a bíró, helyettese Niederkirchner György.

A falu viszonylag kedvező helyzetét az 1770-es évekig őrizte meg. Az országos viszonyok változása azonban ekkor újra kihatott Csepelre. Az árutermelés fejlődése következtében a földesurak egyre nagyobb mértékben tértek át az ún. majorsági gazdálkodásra. (Ebben az esetben a földesúr jövedelmének zömét nem a jobbágyoktól beszedett pénz- és termény járadék teszi ki, hanem a föld nagy részén az uraság maga gazdálkodik, földjét pedig a jobbágyok művelik meg robotban.) A majorsági gazdálkodás azzal járt, hogy egyrészt a földesurak növelték a robotterhet, másrészt igyekeztek a parasztot megfosztani földjétől, hogy azt is a majorsághoz csatolják. Ez persze csökkentette az állami adóalapot is. Különösen az ország nyugati határmegyéiben volt a majorsági gazdálkodásnak nagy jelentősége. Az 1770-es években ezeken a vidékeken sorozatos parasztmegmozdulások voltak, és ez módot nyújtott az uralkodónak, Mária Terézia királynőnek, hogy -a földesurak ellenkezéseivel nem törődve- államilag szabályozza a jobbágyok földesúri terheit. Szükség volt erre azért, hogy megmentsék az állami adóalapot, de nem kevésbé azért is, hogy megakadályozzák az esetleges parasztforradalmat és megmentsék a feudális rendszer uralmát. Ezért azután országszerte azonos módon szabályozták a jobbágyok földesúri terheit. Ez volt az ún. úrbérrendezés. Az úrbérrendezés az ország töröktől egykor meg nem szállt területein kétségtelenül igen jelentős könynyebbséget hozott a jobbágyságnak, nem így azonban az Alföld nagy részén. Itt ugyanis sok helyen nem örökös, hanem szerződéses jobbágyok éltek, akiknek földesúri szolgáltatási kötelezettségeik jóval alacsonyabbak voltak az úrbéri rendeletben lefektetetteknél.

Így Csepelen is romlott a parasztok helyzete az úrbérrendezés után. Igaz, az egy összegben fizetendő 100 Ft-os földesúri adó helyébe az 177o-es úrbérrendezéskor házankénti 1 Ft adó került, és mivel ekkor 39 ház volt Csepelen, 100 Ft helyett csak 39 Ft-ot fizetett a falu népe. Viszont az is igaz, hogy a falu népe szaporodásával a házak száma is növekedett, és így a következő század elejére a pénzbeli adó is túlszárnyalta a régit. Sokkal nagyobb baj volt azonban az, hogy az uradalom az úrbérrendezés alkalmával aránytalanul növelte a robotterhet. Említettük, hogy az úrbérrendezés előtt a falusi lakosság által a földes úrnak fizetendő, illetve teljesítendő szolgáltatások összértéke 214 Ft 10 dénár volt, ami most 697 Ft 55 dénárra ugrott. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a robot sokkal jobban sújtja a jobbágyot, mint a vele egyenértékű pénzbeli adó. Robotra ugyanis a legnagyobb mezei munkák idején hajtották a parasztot, aki így saját földjének megművelésére nem talált időt. Pénzhez a csepeli jobbágy viszont viszonylag könnyebben juthatott hozzá, hiszen termékeit a környező városok, Buda és Pest piacain értékesíthette. A földesúr részéről is érthető volt a robot követelése. Most, hogy a sziget falvai betelepültek, már nem volt érdeke a régi kedvezmények fenntartása, és ő is rátérhetett a majorsági gazdálkodásra, amihez viszont robot kellett. A városok közelsége az uradalom termékei számára ugyanolyan előnyöket biztosított, mint a jobbágyokénak.

Mindezek ellenére a falu tovább gyarapodott. A városokhoz való közelsége sok nincstelent csábított Csepelre, akik itt viszonylag olcsó lakást és élelmezést szereztek maguknak, azonban munkát részben a városokban, részben a környező, főleg budafoki és csepeli szőlőkben vállaltak. A XVIII. század végéig elsősorban Budához fűződtek Csepel kapcsolatai, ettől kezdve -bár a falu változatlanul régi helyén, a Buda felé vezető átkelőhely mellett maradt- egyre nagyobb szerepet kezd játszani Csepel gazdasági életében a Pesttel való kapcsolat. Igaz, ekkor Pest városa már túlszárnyalta gazdaságilag Budát, és az ország első ipari-kereskedő városa lett. Csepel pedig ettől kezdve válik lépésről lépésre a főváros peremvárosává, bár ennek eléréséhez még száz évre volt szüksége.

Ezzel kapcsolatos a csepeli zsellérség szaporodása is. A jobbágy rendszer idején ugyanis kétféle paraszt élt a jobbágyfaluban, a jobbágy és a zsellér. A jobbágy vagy telkes gazda az a paraszt volt, akinek birtokában szántóföldek voltak. A jobbágytelek, a jobbágygazdaság egysége az úrbéri rendelet által országosan volt megszabva. Tartozott hozzá bizonyos nagyságú belsőség, megyénként megállapított szántóföld-mennyiség (kb. 30 hold), továbbá erdő, legelő stb. használati jogok. Voltak egész, fél, negyed és nyolcad telkes jobbágyok, ennél kisebb területtel rendelkező, az úrbéri rendelet értelmében, már zsellérnek számított. A zsellérek nagy részének azonban nem volt szántóföldje. Ha házuk volt, akkor házas, egyébként házatlan zsellérnek nevezték őket. A jobbágy telkek számát -az adóalap miatt- a kormányzat nem engedte változtatni, a telek felosztása ellen azonban nem emelt kifogást.

Csepel esetében az úrbérrendezés óta szintén megmaradt eredetileg 21 jobbágytelek, azonban egyre inkább felosztódott. Igaz, féltelkesnél kisebb gazdát a jobbágyrendszer megszüntéig nem találunk Csepelen, úgy látszik a helyi szokás nem engedte a telek erősebb felaprózódását. 1770-ben még 16 egy telkes jobbágy élt a faluban, míg 1846-ban már csak 4. A féltelkes jobbágycsaládok száma ekkor 34 volt. Sokkal nagyobb arányú volt azonban a zselléresedés. Míg 1770-ben még csak három házatlan zsellér és 12 házas élt a faluban, addig 1846-ban a zsellérháztartások száma megnőtt: 74 házas és 36 házatlan a számuk! A XIX. század első felében itt élő nagyszámú zsellér nagy része bizonyára nem Csepelen talált munkát. Érdekes, ha megnézzük akár a Csepel-sziget többi helységeit, akár Pest megyének nem a főváros közelében fekvő falvait, akár az országos átlagot, sehol sem találjuk a zsellérség számarányát a jobbágyokéhoz képest ilyen magasnak. (1846-ban Csepel lakosságának 25,7%-a jobbágy, 50%-a házas és 24,3%-a házatlan zsellér.) Ez az arány immár Buda és Pest hatása.Különösen a XIX. század első felében emelkedett erősen a zsellérek száma és ezzel együtt nőtt a lakosság száma is. A zsellérek nagy része ugyanis beköltözés útján került Csepelre. Harminc év alatt, 1816-tól 1846-ig a falu lakossága 540 főről 970-re emelkedett! A lélekszám emelkedése itt is nagyobb mértékben történt, mint másutt, sőt még a Pest környék nem egy falvában is.

Ha azonban ilyen nagyarányú a zselléresedés, s ez a főváros hatásával magyarázható, meg kell vizsgálnunk, hogy ez a hatás a munkájukban hogyan mutatkozott meg. Nem is igen élhettek meg a csepeli zsellérek, ha nem voltak kapcsolatban Budával és Pesttel. Csepel szántóföldje -a futóhomok következtében- igen gyenge minőségű volt, de oly kis terjedelmű is, hogy a növekvő lakosságnak nem volt elég. 1828-ban Csepel 3422 hold terjedelmű határából mindössze 1140 hold volt a parasztok kezén, a többi a földesúr birtokában volt. A legelőkön ugyancsak a földesúr állatait legeltették, úgyhogy az állattenyésztés is visszaesett. Bár a lakosság száma megnőtt, 1828-ban csak 25 tehén volt a faluban. Csak az igásállatok maradtak meg, sőt számuk is megnőtt. Megélhetést adtak még a csepeli és promontori szőlők is. Igaz, Promontor időközben külön községgé alakult, mégpedig teljesen zsellértelepüléssé, úgyhogy a még csepeli parasztok tulajdonában levő promontori szőlőkben is feltehetően elsősorban ottani, helybeli napszámosok dolgoztak. Adataink vannak viszont arra, hogy a csepeli lakosság kosárfonással, kenyérsütéssel foglalkozott, és termékeit naponta a városokban eladta.

A XIX. század első felében egy időben a csepeli lakosság életét a nemzetiségi ellentétek zavarták meg. Említettük, hogy a falu újjáépítésekor a lakosság többsége a délszláv illyrekből, kisebbsége németekből állott. Közel 150 éven át élt egymás mellett a két nemzetiség, és csak a gyáralapítás, és az ideköltöző magyar gyári munkásság tette magyarrá Csepelt. A számarány a két őslakos nemzetiség között azonban megváltozott a XIX. század első felében. A lakosság nagymérvű szaporodása kizárólag a német lakosságra vonatkozott, az illyrek száma változatlan maradt. A beköltöző zsellérek ugyanis túlnyomó többségben németek voltak. Érdekes módon az ellentétek ebben az időben egyházi téren törtek ki. Az alapítástól fogva a csepeli templomban felváltva tartottak német és szláv nyelvű szentbeszédeket, azonban -mivel a két nemzetiség aránya a németek javára megváltozott- 1817-ben a székesfehérvári püspök úgy rendelkezett, hogy ezentúl csak minden harmadik héten legyen szláv nyelvű beszéd a templomban. Ez azután a szláv lakosság részéről egyházellenes megmozdulást váltott ki. A jobbágyok ugyanis kötelezve voltak a plébánia földjeinek ingyenes megművelésére. A püspök döntése hallatára az illyr parasztok megtagadták a papi földek megművelését. Ez azután kedvező lehetőséget adott a német parasztok számára is: ők azt mondták, hogy egyedül nem dolgoznak a papnak, és így ők is beszüntették a munkát. A püspök maga volt kénytelen a csepeli plébánia érdekében közbelépni, és ezért egy volt csepeli plébánost, Schmidt apátot küldte ki az ügy kivizsgálására és elsimítására.

Ettől kezdve a püspök igyekezett mindenben a csepeliek kedvébe járni: így amikor 1828-ban a csepeli illyrek, a Versics, Gyuratz és Szorinác családok tagjai szlávul tudó tanító alkalmazását követelték, a püspök azonnal intézkedett. Meghagyta, hogy a csepeli német tanító illyrül tudó segédtanítót fogadjon. (Az iskola felügyeletét az egyház gyakorolta.) Ez az illyr-német ellentét lassan a század közepére kezdett eltűnni. Ekkor már német a családfők négyötöde, igaz viszont, hogy a telkes jobbágyoknál még egyharmad az illyrek aránya. A zsellérség -mint betelepülő- zömében német lévén, a század közepére a jobbágyság nagy része illyr. Ekkor már sokkal jelentősebb a nemzetiségi ellentétnél a jobbágy-zsellér ellentét.

A nagybirtok jelenléte és az egyszer kiosztott jobbágy telki állomány nem tette lehetővé a zsellérnek a földhöz jutást, és így nyilvánvaló, hogy a jobbágy és zsellér közötti szakadék nőtt. Utóbbiak többsége amúgy is idegen volt, és így nem csoda, hogy egy gazdag csepeli német jobbágy, egy Niederkirchner vagy Petz közelebb állónak érezte az illyr Versicset vagy Szorinácot, akinek hasonló nagyságú földje volt, mint a szintén német nincstelen zsellért.

Ugyanebben az időszakban, a XIX. század első felében következett be Csepel történetének egyik jelentős eseménye: a falu a mai helyére települt. Még ma is, akár a helyszínen, akár térképen nézzük a csepeli városközpontot, nyilvánvalónak látszik, hogy utcái szabályos derékszögben metszik egymást, a közepén pedig megtaláljuk a legfontosabb középületeket tartalmazó teret. Mindez azt igazolja, hogy a városközpont tervszerű telepítéssel jött létre. A kérdés csak az, hogy ez mikor történt. A fentiekben láttuk, hogy Csepel mindig -már a honfoglalás előtti települések is- ugyanazon a helyen, a mai Szabadkikötő helyén, a sziget északnyugati partján épült fel. Érthető ez, hiszen ott volt a legjobb révátkelőhely, a környék legfontosabb gazdasági központja Buda volt, oda pedig innen lehetett a legkönnyebben eljutni. A XIX. század első felére fontosabbá vált a Pesttel való kapcsolat, és ez szükségtelenné tette a régi helyhez való ragaszkodást.

Feltehetően ma is a régi helyen állna azonban Csepel, ha időközben nem következett volna be egy természeti katasztrófa. Már a XVIII. századból is gyakran olvashatók a régi írásokban a csepeliek panaszai: a szigeten nemegyszer árvizek pusztítanak, és ezek nemcsak a szántóföldekben, hanem olykor a falu épületeiben is kárt okoznak. Ez érthető is: a sziget nagy része a Duna ártéri feltöltéséből keletkezett. A legnagyobb vészt Csepelre azonban mégis az 1838-as árvíz hozta.

Ez év tavaszán a Duna áradása országszerte hatalmas károkat okozott. Pest városa maga is víz alá került, ma is a pesti Belváros nem egy épületének falán megtaláljuk az árvíz szintjelzőit. Így azután nem csoda, hogy Csepelt is elöntötte: annál is inkább, mert jégtorlasz akadályozta a sziget mellett a víz lefutását. Az árhullám 1838. március 10-én jutott el a Csepel-szigethez, és rögtön áttört a gátakon. A falusi lakosság még néhány napig megfeszített munkával harcolt az árral: igyekezett a gátakat kijavítani, illetőleg mögöttük új gátakat emelt. Ez a hősies munka lehetőséget nyújtott arra a falu népének, hogy biztonságba helyezze magát, állatállományát és ingóságai egy részét. Négy napos harc után végül a Duna maradt a győztes, március 14-én a megerősített, illetőleg az új gátakat is áttörte, és percek alatt elöntötte a falut. Csepel 114 házából 106 teljesen elpusztult, és a megmaradt 8 épület is összeomlás előtt állott. Az árvíz elől a lakosság a falu legmagasabban fekvő területére, az uradalmi juhakol környékére menekült; életük és ingó vagyonuk nagy része ugyan megmenekült, de élelmezésük nehézségekbe ütközött, ami a hatóságnak is gondot okozott. Maga a királyi helytartó, József nádor küldött egy gőzhajón élelmiszert a falu népének. A hajón, március 17-én Széchenyi István is meglátogatta az árvízsújtotta csepelieket. Két nappal később ugyancsak hajóval a megyei hatóság küldött 600 kenyeret a falunak, egyben kiküldte a hajóval az illetékes szolgabírót, Eckstein Rudolfot is, hogy mérje fel a helyzetet. A kár bizony igen nagymérvű volt. A hatóságok 94,7%-ra becsülték.

Ez a kár a község vezetőit arra bírta, hogy a falu más helyen történő újjáépítésére gondoljanak. Abból a helyes ötletből indultak ki, hogyha amúgy is majdnem minden házat teljesen alapjaitól kezdve újból fel kell építeni, akkor fölösleges az árvízveszélynek kitett régi helyen építkezni, ugyanolyan költséggel ármentes helyen is felépíthetik a falut. Hozzájárult ehhez a már említett gazdasági ok: a falu vezetői számára már nem volt fontos az, hogy közel legyenek Budához. Ármentes helyek inkább a keskeny soroksári Dunaág környékén voltak, ahol könnyen át lehetett kelni a pesti partra és megközelíteni az új gazdasági központot. Így azután a község vezetői az uradalomhoz fordultak, kérték, hogy engedjék meg a falunak az uradalom birtokához tartozó juhakol közelében, az ármentes helyen az újjáépítést. Az uradalom elöljárói nemcsak kijelölték ezt a helyet a falu felépítéséhez, hanem azonnal el is rendelték az építkezés megkezdését. Ezenkívül pedig igyekeztek minden segítséget megadni a falu népének.

Felmérette az uradalom mérnökével az új falu helyét és elkészíttette a betelepítés terveit. Persze nem szabad azt gondolnunk, hogy a ráckevei uradalom vezetői valami különös jóságból állottak a bajba jutott csepeliek mellé. Nem, azonban nagyon jól tudták, hogy újabb árvíz esetén újabb katasztrófa várható, ez pedig végső sorban az uradalomnak okoz kárt. Inkább eszközöltek most nagyobb kiadásokat (amelyeket egyébként kölcsön visszafizetése címén később be akartak hajtani a parasztokon), hogy elkerüljék az esetleges még nagyobbat.

Az új falut két utcára tervezték, amelyek párhuzamosan haladva, a középen egy nagy tér által kötődnek össze. A tér közepén jelölték ki a plébániatemplom helyét, míg tőle északra és délre az uradalomnak, a plébániának, községházának és iskolának mértek ki telkeket. A templomtér keleti és nyugati oldalán osztották ki a három-három egésztelkes jobbágy telkét. A féltelkes jobbágyok házhelyeiket a falunak a két megnyitandó utcája által közrefogott területén kapták meg. A zselléreknek kiosztott terület a falu szélére, az utcáknak a határ felé eső oldalára, a féltelkesekkel szemben jutott. Összesen 6 egész és 32 féltelkes jobbágy- és 76 zsellérházhelyet osztottak ki, ez valamivel magasabb volt, mint a tényleges háztulajdonosok száma. (Például csak 21 jobbágytelek volt, de a telkes házhelyek 22 teleknek feleltek meg.) Az egyes telkek nagysága ugyanazon kategóriában egyforma volt, azonban az egésztelkes kb. kétszer olyan nagy házhelyet kapott, mint a féltelkes, ez pedig ugyancsak kétszeresét a zsellérházhelynek. Az új építkezés módot nyújthatott volna arra, hogy a házatlan zsellérek is házhelyhez jussanak. Ettől azonban élesen elzárkózott a község vezetősége: csak

az kapott háztelket, akinek a régi faluban is volt háza. A házhelyekkel egyidejűleg a szérűknek is jelöltek ki helyet, elsősorban a falu keleti oldala mellett. 1848-ban a falu nyugati oldalán egy tíz holdas erdőt telepítettek, ugyanis ebből az irányból állandó szélfúvás tette kellemetlenné a falu életét. Az erdőt szélfogónak szánták.

Bár ez a tervezet ésszerű volt, ennek ellenére a falusiak egy része -feltehetően a kis házhelyet kapott és a falu szélére jutott zsellérek- ellenszegült. Ezen nem csodálkozhatunk. A régi faluban a belsőség nagysága nem volt megszabva. Különösen azok a jobbágyok és zsellérek, akiknek Promontoron szőlőjük volt, továbbá azok, akik ott vállaltak napszámosmunkát, rosszabb helyzetbe kerültek, elkerültek a rév mellől. A házatlan zsellérek viszont joggal félhettek attól, hogy házigazdájuk az új faluban az építkezési költségekre tekintettel felemeli a lakbért. Az ellentétek ezért úgy kiéleződtek, hogy a község vezetősége kénytelen volt a vármegye segítségét kérni. 1838. augusztus 14-én a Pest megyei kis gyűlés bizottságot küldött ki az ügy elintézésére. A hattagú bizottságnak a megyei főügyész, a járási főszolgabíró és az a mellé beosztott esküdt is tagja volt. A kiküldött bizottság meglepően rövid idő alatt eljárt feladatában, és már augusztus 27-én beterjesztette jelentését. Ebben elmondták, hogy az uradalom az új helyen az egésztelkes jobbágyoknak 1600, a féltelkeseknek 800, míg a zselléreknek 400 négyszögöles házhelyeket osztott ki, mivel pedig ez az ügy “az uradalomnak és a lakosságnak” “egész megegyezésével” intéződött el, a kijelölt új helyen “az építés hozzá fogásához a lakosokat utasítottuk”. Nyilvánvaló, hogy a feudális megye vezetősége a ráckevei uradalomnak és az azzal megegyezett gazdag parasztoknak adott igazat a zsellérekkel szemben. Igaz ugyan, hogy jelen esetben az árvízveszély miatt a falu összérdeke a csepeli vezetők érdekével esett egybe.

Így azután a parasztok nem tehettek mást, megkezdték a házépítést. 1839. október 25-én a falu nagy része már felépült. Ekkor kész volt 5 egésztelkes, 26 féltelkes és 49 zsellérház, építés alatt viszont 2 féltelkes és 6 zsellérházat találunk. A parasztok ugyan házhelyet kaptak, de a házat maguknak kellett felépíteniük. Jellemző, hogy a középületek egyikét sem kezdték még meg építeni, az új templom is csak a század második felében épült fel. A falu életét ezentúl már az új helyen élte, a régi falu helyén konyhakerteket tartottak fenn a régi tulajdonosok. Az újonnan felépült falu alaprajzát -ha akkor épült házainak nagy részét nem is- megőrizte a mai Csepel is. A mai Ady Endre, Kiss János altb., Karácsony Sándor és Láng Kálmán utcák által határolt terület az eredeti falu. Az egykori Főtér, a mai Tanácsház tér, az akkori falu két utcája, melyek belső oldalán a féltelkes jobbágyok, külső oldalán a zsellérek házai épültek fel, a mai Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc utcák. A mai Fürst Sándor és Sallai Imre utcák csak 1893-ban keletkeztek, amikor a csepeli községi elöljáróság a beltelkek közepét kisajátította és új utcát nyitott.

Ilyen volt tehát Csepel helyzete, amikor 1848-ban jogilag megszüntették a feudális rendszert, eltörölték a jobbágyságot, annak összes tehertételeivel, pl. a robottal együtt, és megnyílt a lehetőség a kapitalista fejlődés számára. Az 1848-at megelőző esztendő különben újabb természeti csapást hozott; országszerte ínséges esztendő volt, éhség miatt sorra pusztultak az emberek.Csepelen 1847-ben született tíz év óta a legkevesebb gyermek, és ekkor volt a legmagasabb a halálozások száma is, 6-tal haladta meg a születések számát ebben az esztendőben.

A jobbágyrendszer eltörlése azonban, ha jogilag meg is szüntette a feudális viszonyokat, gazdaságilag csak részben érintette. Nem vonatkozott pl. a jobbágyfelszabadítás a szólódézsmára, amit a földesurak a birtokaikon telepített szőlők után szedtek. Ez Csepel lakosságát is érzékenyen érintette. Szőlőik nekik is voltak, részben Csepelen, de főként Budafokon. Említettük már, hogy eleinte ez a falu Csepelhez tartozott. (Egykori neve: Csepeli Promontorium, azaz hegyfok, szőlőhegy.) Így azután a budafoki viszonyok alakulása kihatott a csepelire is. A promontori szőlőművelő zselléreket nem érintette a jobbágyfelszabadítás. Nem sokkal az emlékezetes március 15-e után már szervezkedtek a budafoki zsellérek. Végh Ignác szolgabíró kénytelen volt a megyei hatóság segítségét kérni, mert a nép “több lázító hamis magyarázatai alapján” indult el. A budafokiakat Szauer Károly vezette. Bár erre adataink nincsenek, a két falu közti szoros kapcsolat alapján feltételezhetjük, hogy ebben a mozgalomban csepeliek is részt vettek, legalábbis azok, akiknek itt szőlőjük volt vagy ide jártak napszámba. A szolgabíró 1848. április 27-én már azt jelenti. hogy a promontoriak “beszélgetni kezdtek a szabadságról, miszerint sem a szolgabíró, sem a helybeli bíró és elöljáróság többé nem parancsol”. Persze, ha a fenyegető népmozgalmak hatására először megijedtek a földesurak, úgyhogy a feudális maradványok egy részét el is tüntette negyvennyolc, politikai hatalmát az uralkodó osztály nem engedte csorbíttatni. Szauer maga nemzetőrnek állt be, miután a megyei hatóság helyreállította a “rendet”. (Megjegyezzük, bár a földesúr a Habsburg-uralkodócsalád volt, a negyvennyolcas nemesi vezetők ügyeltek a Habsburgok földesúri jogainak megvédésére.) Szauernek a nemzetőrségbe történt belépését tudva, talán nem lesz érdektelen megnézni, hogy Csepelen nemzetőrként mennyien vették ki részüket a szabadságharcból. A falu lakóiból 62 férfi lépett be a nemzetőrségbe, azaz az összlakosság 6%-a, ami a felnőtt férfiaknak kb. egyötödét jelentette.

Ebben az időszakban történt itt a Csepel-szigeten a szabadságharc kezdetének egyik igen jelentős eseménye. Honvédek elfogták ugyanis gr. Zichy Ödön nagybirtokost, akiről a nála levő írások alapján kiderült, hogy a magyar forradalom elnyomására készülő Jelacic osztrák tábornok és horvát bán futára. Az elfogott grófot az illetékes parancsnok, Görgey Artúr őrnagy elé vezették, aki erre haditörvényszéket hívott össze, és az árulót halálra ítéltette. 1848. szeptember 30-án Lórévnél akasztották fel a hazaáruló grófot. Ennek az eseménynek nagy hatasa volt: megijesztette az ellenséggel cimborálni akaró nagybirtokosokat.

Csepel lakossága -a nemzetőrködésen kívül- azáltal vett még részt a szabadságharcban, hogy a szigetcsúcson épült hajóhídon közlekedő magyar csapatokat élelmezték, vagy Buda 1849 tavaszán bekövetkezett ostroma alkalmával segítették a katonákat. A nemzetközi reakció összefogása, amelyhez a magyar uralkodó osztály egy része is csatlakozott, 1849-ben leverte a szabadságharcot, és ezáltal visszaállott a Habsburgok uralma Magyarország felett. Bár a jobbágyfelszabadítást nem sikerült visszacsinálni, megálltak itt, és így a többi, feudális időkből származó maradvány, lényegében az 1945-ös felszabadításig fennmaradt. Ilyen volt maga a nagybirtokrendszer: Csepelen is megmaradt a királyi család birtoka, még 1918 -az utolsó király lemondása- után is.

Csepelen tehát a Habsburg restauráció egyben a földesúri hatalom restaurálását is jelentette: hiszen a ráckevei uradalom az uralkodó dinasztia birtoka volt. Igaz, robottal és egyéb jobbágyszolgáltatásokkal többé nem tartoztak a csepeli parasztok az uradalomnak, azonban láttuk, hogy a falu szántóterületének több mint fele az uradalom birtokában volt. A határ nem volt tagosítva. A tagosítás ügye már a szabadságharc előtt napirendre került, mégpedig az uradalom részéről, amely így akart magának újabb (és jobb) földeket szerezni. Ezért azután 1843. augusztus 11-én elrendelte a ráckevei uradalom úri széke -mivel semmi olyan szerződés nem volt, amely ezt megtiltotta volna-, hogy mérjék fel a csepeli határt tagosítás céljaira. Ez meg is történt, és így már a következő évben, 1844-ben a megyei hatósághoz fordulhatott az uradalom vezetősége, hogy a tagosítás hitelesítéséhez bizottságot küldjön ki. Bár a megye eleget tett az uradalom kérésének, az ügy még hosszú ideig nem zárult le.

Egészen az 1870-es évekig húzódott el az úrbéri per – ahogy ezt hívták. A végrehajtott tagosítás haszonélvezője elsősorban az uradalom lett, továbbá a volt telkesgazdák, a nagyparasztok. A község paraszti kézen maradt szántóterületének legnagyobb része a nagygazdák birtoka lett. 1864-ben ötven telkes gazda tulajdonában találjuk a falu földjeinek többségét. Például csak a Niederkirchner család birtokában ekkor 238 hold 236 négyszögöl szántó volt. Az egész falu legnagyobb gazdája ekkor Niederkirchner Boldizsár, 68 hold és 356 négyszögöles földjével. De a Niederkirchner családon kívül tekintélyes birtokaik vannak az illyr származású Gabelics és Versics, vagy a német Petz családok tagjainak. Niederkirchner Boldizsár birtokát is megközelíti az illyr Szorinác Jánosé: 65 hold és 269 négyszögöl. Ezek a családok kivétel nélkül már a XVIII. században itt éltek Csepelen, irányították mint telkesgazdák a falut.

Említettük már, hogy Budafok eredetileg Csepelhez tartozott, és a csepelieknek Budafok önállósulása után is maradtak itt földjeik. Sőt, a promontori határban fekvő, de csepeli parasztok birtokában levő, elsősorban szőlőkön kívül, magának Csepelnek a határa is átnyúlt a Duna túlsó partjára. Ez az állapot csak az úrbéri per folyamán szűnt meg. 1868-ban a ráckevei uradalom vezetősége és Csepel volt jobbágy lakossága (tehát a zselléreket meg sem kérdezték!) birtokcserét hajtott végre. Csepel dunántúli, Promontor (Budafok) és Buda határán elterülő összesen 428 hold 756 négyszögöl földterületét átadták az uradalom számára, amely ennek ellenében 399 hold és 432 négyszögöl földet adott a falusiaknak Csepelen, továbbá lemondott a falu határában eddig élvezett legeltetési jogról. Ez a megegyezés ugyan végső soron hasznos volt a falu népének, hiszen nem kellett a Dunán át közlekedniük, és főleg megszabadultak a legeltetési jogtól: nem kellett attól tartaniuk, hogy a földesúr állatai tönkre teszik vetéseiket, mégis többnyire rosszabb minőségű és kisebb földeket kapván, az érintett parasztok kétségkívül károsodtak.

Bonyolította az úrbéri per lefolytatását, hogy tekintetbe vették a régi, Mária Terézia-féle úrbéri rendeletet, és annak alapján kiadott 1770-es urbáriumot. A rendelet előírta, hogy az előírt telekmennyiség feletti földeket el kell venni a jobbágyoktól (ún. remanenciális földek). A csepeli földterület felmérése során kiderült, hogy a csepeli parasztok kezén több föld maradt, mint amennyi őket az urbárium alapján megillette volna. (A csepeli jobbágytelek tényleges nagysága valamivel a rendeletben előírt teleknagyság felett volt.) Az így fennmaradt “maradvány”-földekre az uradalom jogot formált, és váltságdíjat követelt. Ennek összegét 1558 Ft 90 krajcárban szabták meg. Ez az úrbéri per bizonyítja, hogy hiába szüntették meg jogilag 1848-ban a feudális viszonyokat, a feudális nagybirtok még mindig talált módot és alkalmat arra, hogy a most már teljesen szabad parasztoktól újabb jövedelmeket csikarjon ki. Az úrbéri perrel tehát a földesúr nyert. Mégsem mondhatjuk, hogy a parasztok számára teljesen haszontalan lett volna. A tagosítás által a földesúr földjeit különválasztották a parasztokétól, megszabadultak a legeltetési jogtól is, mindez azonban a nagygazdáknak használt, a zselléreket érintetlenül hagyta. (Minimális földet biztosítottak a részükre.)

Csepel további fejlődésére egészen a gyár alapításáig a mezőgazdaság nyomta rá bélyegét, mégpedig egy olyan mezőgazdaságé, amely megszabadult a feudális maradványoktól, és így termelésének eredményét maga élvezte. Az egyre növekvő Budapest piacain áruit jó áron tudta a falu eladni. Ez persze elsősorban a nagygazda rétegre áll, míg a zsellérek helyzete rosszabb volt. Igaz, a főváros közelségének konjunktúrája rájuk is vonatkozott. A nagyszámú zsellér akár a nagygazdák földjén cselédként dolgozva, akár kisebb parcellákon önállóan gazdálkodva, akár a fővárosban munkát vállalva szűkösen meg tudott élni. Életszínvonala -a falu földrajzi helyzete miatt- talán magasabb is volt, mint az ország más részein.

Újabb lökést adott a falu fejlődésének a soroksári Duna-ágban 1872-ben felépített gát és zsilip. Ezáltal lényegében megszűnt Csepel szigeti falu jellege. Nem kellett ezentúl az időjárástól függően réven átkelni Pestre: állandóan lehetett közlekedni a nagyvárosba. Nem véletlen, hogy a falu gazdasági életében a hetvenes években újabb változások következtek be: az állattenyésztés, elsősorban a tejtermelés végett, fellendült. Már a feudális korban naponta szállítottak kenyeret Csepelről Pestre, most ehhez a tejszállítás is hozzájárult.

Emelkedett az iparosok száma is. Persze még messze vagyunk a későbbi gyárvárostól, az itt élő iparosok még kisiparosok, akik elsősorban a lakosság mindennapi szükségleteit elégítették ki. Számarányuk már a szabadságharc előtt nagyobb volt, mint egy átlag faluban, sőt kisebb mezővárosban. Miért: ezek a kisiparosok termékeiket részben a közeli nagyvárosban, részben a helyi egyre gyarapodó népességű faluban adhatták el.

Az 1848 előtti falu-áttelepítés kedvező hatása is megmutatkozott ebben a korszakban. 1876-ban újabb árvíz zúdult a Csepel-szigetre, most azonban a magasabb helyre épült falu megmenekült az árvíz elől. 1885-1887 között feketehimlő-járvány pusztított Csepelen. Ilyen volt tehát Csepel helyzete a gyár alapítása előestéjén. A főváros közelsége révén gazdasági kapcsolatai már eddig is odakötötték Budapesthez, eddig ugyan elsősorban mezőgazdasági jellegű elővárosa a fővárosnak, azonban az 1880-as évektől kezd a lakónegyed jelleg előtérbe lépni.

Kubinyi András: Csepel története a vasgyár alapításáig – a monográfia megjelent a Csepel története című, 1965-ben kiadott könyvben



8 hozzászólás ehhez: “Csepel története…”

  1. Mikor volt torvenyesen a csepel sziget kinevezve

  2. Mikor volt torvenyesen kinevezve a csepel sziget

  3. MI EZ? VÁZLATOT KÉRÜNK!!

  4. KÉPREGÉNYBE SZERETNÉNK!!!!!!!

  5. Apszolut nem segített sőt túl sok volt az olvasás
    nem érte meg elolvasni

  6. Nekem csak annyi a kérdésem volt e város és mikor és medig ? csepel.

  7. 1930-ban születtem és 1944 júliusáig Csepelen éltem és laktam szüleimmel és testvéröcsémmel együtt, a Telep u. 3-ban. A 4 elemi iskolai tanulmányaimat (betegség miatt kétszer jártam elsőbe) a Király utcai magánelemiben végeztem. Tanítónőm valamilyen Piroska volt – most nem jut eszembe a vezetékneve. Családtörténetünk szempontjából minden érdekel, amit Csepel községről tudni lehet. Emlékszem egy pár névre és utcanévre is. Lehet, hogy az Önök által említett monográfia is hasznos lenne nekünk. Hol lehet hozzájutni? De egyéb dokumentumok, leírások, információk is érdekelnének. Akár az is, ha más weblapokat is tudnának ajánlani. Köszönettel, Előd Erika

  1. 1 Trackback(s)

  2. Csepeli exodus 1838 « Csepel.info

Szólj hozzá!

*
Kérlek, írd be a képen látható szót
Anti-spam image